Polgárháború határán - Helyzetkép Ukrajnából

Nagyjából egy hónappal ezelőtti bejegyzésemben annak a reményemnek adtam hangot, hogy az újdonsült ideiglenes ukrán vezetés képes lesz konszolidálni az ország helyzetét és sikerül a nagyhatalmaknak kihozniuk az országot a szakadék széléről. Az elmúlt egy hónapban egyáltalán nem sikerült ezt a törekvést megvalósítani, még ha történt pár erőfeszítés is, azok többnyire kudarcba fulladtak. A helyszínen próbáltam követni az események alakulását.

Április tizenhetedikén, a négyoldalú genfi megállapodásban a nagyhatalmak közvetítésével a felek megegyeztek abban, hogy a kelet-ukrajnai felkelők leteszik a fegyvert és elhagyják az elfoglalt középületeket, amelyért cserébe amnesztiát kapnak. A megállapodást az oroszbarát felkelők szinte azonnal elutasították, hiszen az új ukrán kormányt illegitimnek tartják és lemondását követelik. Ezt követően a harcok ismét fellángoltak, és a több tucat halálos áldozatot követelő összecsapások kiterjedtek Kelet-Ukrajna több régiójára és még a dél-ukrajnai Ogyesszára is.

A helyzet jelenleg Kijevben feszült, de nyugodt, az új ukrán kormány és annak támogatói a délkeleten lázadó ellenfeleiket egész egyszerűen csak „szeparatistáknak” vagy durvábban „terroristáknak” nevezik, amelyek mögött a szomszédos Oroszország teljes támogatását sejtik, míg a puccsal hatalomra jutott új ukrán kormányról hasonlóan negatív véleménnyel vannak a többségében oroszok lakta régió forrongó lakói is. A kormányt illegitimnek, puccsal hatalomra jutottnak tartják, amely mögött a Nyugat és főként az amerikai titkosszolgálat támogatottságát látják. A május végére kitűzött elnökválasztás eredményét előre látható módon nem fogja elfogadni a keleti részek lakossága, hiszen az etnikailag megosztott országban nem születhet olyan eredmény, amely az ellenségessé vált két fél között kölcsönös elismerést válthat ki.

Kijevben eközben a februári tüntetések résztvevői megfogyatkoztak, de állandó jelenlétük a város főterén és közös őrségük az államhatalom épületeinél és a város bevezető szakaszain érezhető. A különböző, olykor szélsőjobboldali csoportokból szervezett tüntetők felfegyverezve, időnként maszkokban védik hivatalos rendfenntartó erővel a város stratégiai pontjait, amely akárhogy is vesszük, eléggé kétségessé teszi az állami rendfenntartó erők legitimitását és tekintélyét. (Fontos megjegyezni, hogy a februári hatalomátvételt követően számos radikális vezetőt próbáltak bevonni a kormányzásba, így a Jobb Szektor egyik vezetőjét is, Dmitrij Jarost, aki az ukrán biztonsági szolgálat képviselője lett, de egyben Ororszország nemzetközi körözést adott ki ellene, tehát az új hatalom tevékenyen próbálja bevonni az állami erőszakszervezetbe a radikális szervezetet. Ennek a szervezetnek a bemutatása és az államhatalomba történő emelésének kísérlete egy másik elemzés tárgya lehetne). Különösen az szembetűnő, hogy a Jobb Szektor felfegyverzett tagjai (amely különböző szélsőjobboldali, ultranacionalista szervezetek szövetségéből alakult tavaly ősszel és márciusban már párttá alakultak) példaképének tartott Ukrán Felkelő Hadsereg jelképeivel felszerelve azonosulnak az egykori nácibarát-nacionalista szervezettel, amely számos népirtásért volt felelős a megszállt területeken a második világháborúban. Ezáltal jogos támaszt adnak Moszkvának, amely náci puccsnak minősíti egyszerűsítve a februári forradalmat, és a jelenlegi ukrán helyzetet megoldani kívánó kijevi új vezetést illegitimnek tartja.

Az ukrán konfliktus geopolitikai súlyát elég jól képviseli a jelképek szerepe is: míg Kijevben a parlament épületén az ukrán és az európai uniós zászló lobog, addig a keleti városok „lázadói” az orosz zászlót érzik sajátjukénak, míg az ukrán egységet jelképező nemzeti lobogót égetik a tüntetéseken. Az utca népe passzív és elkeseredett, tudják jól hogy az ország jelenlegi helyzetéért a felelőtlen, a végletekig korrupt és tolvaj hatalmi-politikai elit és a kizsákmányoló oligarchák a felelősek, akik évtizedekig csak a saját hasznukat hajtották az ország érdekei helyett, így nem éreznek sajnálatot a milliárdokat elsikkasztó Janukovicsért sem, de nem rokonszenveznek a korábbi oligarchákkal sem, akik jelenleg az ideiglenes ukrán kormányt képviselik. A helyzet Kijevben és egész Ukrajnában továbbra is bizonytalan, és szinte biztosak lehetünk benne, hogy a válság tartósan el fog húzódni, csupán az a kérdés, hogy az mennyire lesz intenzív (mint jelenleg, amikor fegyveres összetűzések vannak) vagy regionális konfliktus marad, esetleg lángba borítja az országot végül. Az bizonyos, hogy a jelenleg kormányzó hatalom legitimitása minimális marad az oroszok lakta régiókban az elnökválasztást követően is, és nem lesz képes újjászervezni az országot az amúgy nem tiszta múlttal rendelkező jelenleg kormányzó elit, amely előbb-utóbb teherként fog tekinteni az önállósuló és kezelhetetlenül radikális szélsőjobboldali-ultranacionalista szervezetekre. Ne feledjük, hogy a jelenlegi kijevi vezetés mögött álló ultranacionalista szervezetek egységes nemzetállami Ukrajnát építenének, amely az ukrajnai magyar kisebbség helyzetére nézve minden, csak nem biztató jövőkép. Az ukrán helyzetet nehéz megjósolni, egy dolog a biztos jelenleg: a bizonytalanság.

Török Tamás
Kijev, Ukrajna

0 Tovább

Az ukrán hasadás

Európa ismét változóban van a délszláv konfliktust követő államhasadás és a rendszerváltást követő Csehszlovák állam szétesése után. Évtizedekkel a Szovjetunió szétesése után Oroszország földrajzilag terjeszkedik. A nemzetközi politikai közbeszédben egyre sűrűbben hangzik el az új hidegháború korának említése. A történet főszereplői az oroszok és a nyugati világ, az Egyesült Államok és az Európai Unió vezetésével. A küzdelem a két fél között zajlik, a helyszín pedig a sokat szenvedett és gazdaságilag szegény Ukrajna.

Kicsit színpadias, de helytálló a nyugat és a kelet küzdelmeként leírni azt, ami jelenleg Ukrajnában zajlik. A két erő helyi központja Lvivben, valamint a keleti hatalom bástyái Donyeckben vannak. A négy, Európához húzó nyugat-ukrán tartomány 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia részei voltak. A Habsurg-ház, tartva mind a lengyel nacionalizmustól, mind az orosz terjeszkedéstől, erősen támogatták a nemzeti-nacionalista helyi érzelmeket, az iskolákon, félkatonai cserkészszervezeteken, társadalmi közösségeken keresztül. A Monarchia politikusai erősen támogatták a helyi ruszin és ukrán erők nemzeti törekvéseit, amelyekbe a nagy ukrán nemzet képét vetítették, amely a Kárpátoktól egészen a Donig terjed. Ez a nemzeti törekvés erősen orosz és lengyelellenes volt. A két világháború között a régió nagyrészt Lengyelországhoz tartozott, és az ukrán nacionalista törekvések annyira kitartóak voltak, hogy még egy merényletben a lengyel belügyminisztert is meggyilkolták más lengyelellenes lázadás mellett. Később, amikor a terület a Szovjetunió része lett, a szovjet hatóságok erősen ellenséges lakosságot találtak a területen, ahol egyes becslések szerint százezer ember volt fegyverben a felkelés csúcspontján, a második világháborúban, és még az ötvenes évek elején is kitartottak a legelszántabb csoportok a szovjetek ellen. A felkelés leverése után is ebből a régióból származott számos nyugatra szökött emigráns szovjetellenes támogatása. Itt zajlott az egyik első szovjetellenes tüntetés a múlt század nyolcvanas éveiben, majd szavaztak a szovjetektől való elszakadásra (az egyedüli ukrán régióként). Azóta is az ukrán nacionalista pártok fő bázisa ebből a régióból származik. Ukrajna lakosságának mindössze 12%-át adják, de politikai erejük jóval számarányaikon felül reprezentált a politikai életben elszántságuk, a külföldi diaszpóra támogatottsága miatt.

A keleti oldalon (a keleti és déli részeken) lévő területek történelmi neve Új Oroszország volt, amelyet a tizennyolcadik században kebelezett be az orosz cár a tatároktól és a törököktől. Az évszázados viszontagságok után a terület nagy része lakatlan volt (akár csak hazánk középső és déli területe a török hódoltság után), ezekre a területekre főleg orosz migránsok érkeztek. Az oroszok által betelepített Donyecket 1869-ben alapította John Hughes üzletember az Új Oroszország Vállalaton keresztül, a bányászati koncessziók megszerzésének reményében (érdekesség, hogy a várost csak 1961 óta hívják Donyecknek). Akár csak korábban az észak-amerikai területekre, ide is sok szerencsevadász érkezett számos új betelepülővel együtt. Akár csak a mai Egyesült Államokban, az angol nyelv és amerikai identitás, itt is a bevándorlókat az orosz nyelv és identitás egyesítette. Csakúgy, mint a nyugat ukrán területeket, a keletit is determinálja történelme. A későbbi szovjet vezetés a Krím-félsziget kivételével, ezeket a területeket ukránnak minősítette, annak nagyrészt orosz nemzetisége ellenére. A délkeleti régiók a rendszerváltást követően is mindig az aktuális oroszbarát ukrán pártokat támogatták. Az ország erőskezű és oroszbarát vezetői nagyrészt innen származnak (Janukovics is donyecki), az ország lakosságának felét és megtermelt hazai össztermékének nagy részét teszik be a közös ukrán kalapba.

A történelmi ellentétek mind a mai napig meghatározzák a közös ügyekhez való nemzeti hozzáállást. Egy nemrég készített felmérés szerint a nyugati területek nagy része (64%-a) támogatja a NATO csatlakozást, míg a keleti részeken ennek minimális a támogatottsága csak (11-14%). Hasonló törésvonal húzódik az országban az Európai Uniós csatlakozás kérdésében is (amelyre ki tudja, mennyit kell még várni, ha lesz ilyen valaha), a nyugati részek 90%-a szavazna a csatlakozásra, míg a délkeleti részek mindössze 22-29%-a támogatná ezt csupán.

Ennek fényében nézhetjük a februári történéseket is, amit a nyugati tömb egy forradalomnak, míg a keleti tömb államcsínynek látott. Mindkét meglátásban van valóság, de hiányos magában. A tény az, hogy az ország a keleti bázisról a nyugat ukrán bázis kezére jutott. Február végén mindössze a délkeleti lakosság 8-20%-a szimpatizált az Majdan felkelőivel. Arszen Jacenyuk miniszterelnök tisztviselőinek kétharmada származik a nyugati régióból (csak Lvivből a tisztviselőinek a fele!), és mindössze két miniszter származik a délkeleti régiókból. Annak idején, Janukovics hatalma idején mindez fordítva volt, akkor a politikai vezetés 75%-a származott a délkeleti régiókból (Janukovics szülővárosából, Donyeckből ezek majdnem fele!).

Ezek alapján nem annyira meglepő a délkeleti régiók ellenséges érzelme a jelenlegi vezetőkkel szemben. Mint ismeretes a Krím-félsziget elveszett és nem csak az orosz katonai jelenlét miatt (megkockáztatom a kijelentést, hogy egy teljesen szabályos és demokratikus választáson is Oroszországhoz csatlakoztak volna). Az ukrán vezetés az utolsó pillanatban van, hogy egyben tartsa az országot. Jelenleg még az ukránok nagy része országosan egyben szeretné látni az országot, hiszen egy erőszakos szétválás esetén az sem lenne egyértelmű, hol válhatna szét az ország (akár csak Jugoszláviában történt). Ismerjük el, bármelyik országban politikai problémákat okozna, ha az ország 12%-át kitevő kisebbség birtokolná az ország hatalmi forrásait, miközben egy nagyhatalom a szomszédja.

Biztosak lehetünk benne, ha a nyugati világ által legitimnek elismert és politikai-pénzügyi támogatásokkal erősített új ukrán kormányt továbbra is ezen az úton tartják, az tartós egyensúlytalanságokat fog okozni, hiszen a délkeleti részek nem ismerik el legitimnek, más szóval a sajátjuknak. Nagyon fontos lenne a hatalmi források megosztása a délkeleti régiók képviselőivel és az ország decentralizációja régiókra bontva, számos fontos jogkört átadva a régióknak, mint a nyelvhasználati jogok, az oktatás, az adózás és törvénykezés jogát az ország egyben tartásának érdekében. Ezzel szemben az orosz törekvés, mely szerint föderalizálná az országot, szintén nem helyes, hiszen túl messzire menne, az országot egy gyenge konföderációba sodorná, a központi kormányt amolyan ceremoniális szerepbe kényszerítené, amely nem lenne más, mint az Oroszországba történő beolvasztás előszobája csupán.

Reméljük, hogy az ukrán hatalmi erők és a mögöttük álló nagyhatalmi erőközpontok józanul tudják megítélni a helyzetet, és nem sodorják polgárháborúba az országot.

Akár hogy is lesz, ma azt nyilatkozta Medvegyev orosz miniszterelnök, hogy Ukrajna a polgárháború küszöbére érkezett. Reméljük, hogy lesz idejük és józanságuk visszafordulni a küszöbről.

Török Tamás
politológus

(Források: Foreign Policy, Foreign Affairs, The New York Times, Vedomosztyi, Oroszország Hangja, Gazeta.ru)

0 Tovább

A legunalmasabb kampány után izgalmas választás?

Sokan lefutottnak tekintik a vasárnapi választást, de nem így van. Ha néhány százezer választó elmegy, netán otthon marad, alapjaiban írhatja át a választás végeredményét.

Mi az, ami eddig történt. Feltűnő, hogy minden párt a saját táborát mobilizálta. Nincsenek táborokon átnyúló ígéretek. Mindez a realitás felismerésén alapul. Ma már a jobboldali tömb szavazói közül csekély számban lehetnek baloldali szavazók. A két tábort nem egy rés, hanem egy szakadék választja el egymástól. Az a folyamat, ami a baloldalt véglegesen elszigetelte a jobboldaltól, a 2004-es állampolgársági népszavazás nyomán fejlődött a mai szintre. A két tábor világképe mára összeegyeztethetetlen. Emiatt koptak ki a másik tábort megszólító üzenetek. Hol vannak már azok az idők, amikor a polgár szóért versengett Medgyessy és Orbán.

Már a protest szavazatok is oldalfüggőek. Az elégedetlen jobboldaliaknak a Jobbik, az elégedetlen baloldaliaknak az LMP kínál alternatívát. Ha nem akarunk igaztalanok lenni, azért az LMP szofisztikáltabb képződmény, mert mindvégig megkísérelte megszólítani a jobboldali kiábrándultakat is. Értelmetlen felvetés ebben a kontextusban, hogy elvész a kisebb pártokra leadott szavazat. Hiszen alternatívára szükség van. Nagyon kietlen idők jönnének, ha két, netán három pártcsoport uralná a parlamentet. Ahhoz, hogy a politikusok egészséges gondolkodással rendelkezzenek, szükség van arra, hogy vetélytársuk legyen. Az a mentalitás, ami folyamatosan csak a saját táborba való beszédet fogadja el, nem kivitelezhető egy olyan helyzetben, amikor sokszínű a parlament. Valójában ez is minden magyar érdeke, hiszen a magyar társadalom sokkal színesebb annál, hogy leírható legyen a narancs és a piros árnyalataként.

A kormánypárt egyedülálló bravúrt mondhat magáénak, hiszen 8 éve vezet minden közvélemény-kutatást. Ez akkor is nagy teljesítmény, ha nem is tombol az elégedettség a kormányzásukkal kapcsolatban. Pillanatnyilag nincs is valós, azonos súlyú alternatíva velük szemben. De ez sokkal inkább a teljesen amatőr benyomást keltő balliberálisok érdeme, mint a Fidesz zsenialitása. A Fidesz a tutit hozza. A tábora egyben, és ha elmegy mindenki szavazni, nem kérdés a végeredmény.

A Kormányváltók éppen ellentétes utat járnak be. Nem a DK alakult az MSZP képére, hanem éppen fordítva. Türelmetlen, szélsőséges üzenteket fogalmaznak meg. A középosztálynak adóemelést, a multinacionális vállaltoknak az ágazati különadók eltörlését ígéri. Bajnai pedig azt ígéri fájni fog. Igazi szavazó csalogató üzenetek. Gyakorlatilag ezekkel arra kényszerítik az elégedetleneket is, hogy jól felfogott érdekükben, önvédelemből a kormánypártra szavazzanak. Egyértelműen úgy tűnik, hogy saját millió körüli táboruk mozgósításán kívül más céljuk nem nagyon van. Bár szorgalmasan beszélnek a győzelemről, az csodaszámba menne.

A Jobbik és az LMP képviselik azt a színfoltot, amitől ez a választás érdekes lehet. Mind a két párt sötét ló, mert olyan szavazótáborral rendelkezik, amit könnyű elmérni. Általában alulmért mind a két párt. Nagy részvétel esetén, a bizonytalan 40% komoly meglepetést okozhat a két párt támogatottságát illetően. Jó szereplésük felforgathatja a parlament összetételét előrejelző mandátum becsléseket. Azt mindenesetre elérték, hogy a választás ne Fidesz vs Kormányváltók buli legyen, hanem komoly többpárti vetélkedés. És ez nem kis dolog, hiszen erőforrásaik, össze sem hasonlíthatók az előbb említett pártokéval. Jelenlétük azt igazolja, hogy lehet akármennyi plakát, akármennyi reklám, nem ez dönti el egy párt sorsát. Ha komoly munkával felépítenek egy alternatív nyilvánosságot, az ugyanolyan erős támogatottságot eredményezhet, mint egy sok éve a hatalom közelében lévő párté.

Tehát hiába az unalmas kampány, a választás rengeteg érdekességet tartogathat. És azt senki ne felejtse el, hogy csak egyszer lehet próbálkozni. Második forduló, javítási lehetőség nincs.

ML

0 Tovább

Vérfürdő Kijevben

Nagyjából egy hónappal ezelőtti bejegyzésemben azt írtam, hogy hamarosan kiderül, hogy az ukrán vezetés képes lesz-e kordában tartani a feszültségeket vagy azok kicsúsznak a kezei közül és véres, fegyveres harcokba, majd polgárháborúba fordulnak-e a dolgok. Jelen állás szerint a dolgok tragikusan alakulnak, a fragmentált tüntető csoportok éles lőfegyverekhez jutottak, a fővárosban fegyveres harc kezdett kibontakozni a tüntetők és a rendvédelmi szervek között, amelynek végkimenetelét még nem látjuk, de valóságos vérfürdő zajlik ezekben a percekben is az ukrán fővárosban. Több tucatnyi a halottak száma, a sebesültek száma több százra emelkedett, és ezek a számok mindkét oldalon egyre csak nőnek. A jelenlegi helyzet egy hagyományos polgárháború előszobájára emlékeztet, amelyet el kellene kerülni, kérdés, hogy lehetséges lesz-e rendezett formába terelni az eseményeket.

Számunkra rendkívüli fontossággal bír, hogy az országban élő nagyjából százötvenezres magyar kisebbség biztonságban legyen a forrongó országban. Jelenlegi helyzetben Janukovics elnöksége előnyösebb a magyar kisebbségnek a kisebbségi jogok gyakorlása terén, mint amilyen lenne egy szétszakadt Nyugat-Ukrajnában vagy a szélsőséges ellenzéki pártok irányította országban. Így válik nagyon bonyolulttá a helyzet, hiszen az oroszbarát elnök maradása kedvezőbb a magyar kisebbségnek is. Azonban ha a helyzet nem rendeződik legalább némileg, akkor Ukrajna nagyon rövid időn belül gazdasági összeomlással nézhet szembe. A politikai bizonytalanság, forradalmi helyzet miatt az ország rövid távú fizetőképességével van óriási probléma, hiszen az ország valutatartalékai kimerülőben vannak, miközben számos fizetési kötelezettség terheli, és befektetői szempontból már csak az oroszokra számíthatnak (főleg a hatalom véres rendőri akciói után, a nyugati pénzügyi segítség esélye reménytelen lenne a jelenlegi hatalomnak), akik viszont nem vesznek államkötvényt, amíg a helyzet ennyire instabil. Az amúgy végtelenül korrupt politikai vezetés kényszerpályán mozog jelen helyzetben is, erővel kell leverniük a tüntetéseket, máskülönben az ország csődbe megy heteken belül. Szomorú és kegyetlen helyzet ez, de kényszerpálya a vezetésnek, akikkel szemben várhatóan uniós és amerikai szankciókat fognak bevezetni, ezzel is Oroszország és érdekszférája felé hajtva a sokat szenvedett és szegény országot. Nem utolsósorban az oroszok érdeke is a béke, legyen az akármilyen áron is elérve (és Putyin Oroszországa sem szokott annyira figyelni a kényes emberi jogi kérdésekre, ha előtte fontosabb célok lebegnek), hiszen az orosz gazdaság számára létfontosságú energiahordozókat szállító útvonalak egy része az országon vezet keresztül. Egy bizonytalan helyzet pedig komoly anyagi kiesést jelentene az oroszoknak is, amit nem hagyhatnak.

Magyarország számára pedig a bizonytalan ukrán helyzet a kinti magyar kisebbség sorsán túl, gazdasági értelemben is lényeges kérdés. Egyrészt az OTP Bank jelentős hitelt helyezett ki az országban, a magyar külkereskedelmi többlet a teljes magyar GDP nagyjából egy százalékát is eléri, nem beszélve arról, hogy a gázellátás háromnegyede, míg az olajellátás majdnem teljes része Ukrajnán keresztül érkezik hazánkba. Az amúgy is sérülékeny forint árfolyamára is nagy hatással vannak a kinti események, és egy polgárháborút követő menekülthullámmal is számolhatunk, ha a dolgok még rosszabb fordulatot vesznek. Mindez azonban eltörpül az egyéni személyes tragédiák mellett, amikor tucatjával halnak meg emberek a kijevi utcákon. Mindenki érdeke a béke lenne, reméljük, hogy sikerül rendezni a helyzetet a szomszédos országban.

Török Tamás
politológus

0 Tovább

Szellem a palackból

Ukrajnában egyre fokozódik a feszültség a szembenálló felek között. Egyre radikálisabb eszközökhöz nyúl mind a regnáló oroszbarátnak titulált elnök és a mögötte álló államszervezet, és az utcákon valós vezető nélkül, de az ellenzék támogatásával bíró tüntetők is. Az országot alapjaiban metszi ketté a kulturális, nyelvi, politikai különbözőség és joggal mondhatjuk, hogy az önálló Ukrajna történetében eddig nem állt annyira közel az ország a szétszakadáshoz és a polgárháborúhoz, mint napjainkban. Az ország a keleti és a nyugati hatalmak küzdőterévé változott.

Nagyjából két hónapja tartanak Kijevben a tüntetések az államfő Janukovics ellen, aki kihátrált az Európai Unióval kötendő Társulási Megállapodás elől orosz (gazdasági) nyomásra. Ukrajna kényszerpályán mozgott, hiszen ezer szállal kötődik Oroszországhoz, gazdasági és energetikai kapcsolatai miatt nem fordíthat hátat annak a Putyinnak, aki alig burkoltan építi újjá a Moszkva központú birodalmát az egykori szovjet utódállamok bevonásával. Az ukrán függés egyoldalú az orosz vámunió felé, így Putyin könnyedén sakkban tudta tartani a nyugat felé kacsintgató, de stratégiailag fontos helyen lévő, nagy orosz kisebbséggel rendelkező ukránokat. Ezzel szemben a többpólusú, gazdasági gondokkal küzdő Európai Unió képtelen volt valós alternatívát kínálni az ukránoknak a szavakon és az ígéreteken túl. Ahogy novemberben megírtam, az ukrán elnök kényszerpályán mozgott és a korábbi döntései miatt már az oroszok sem veszik teljesen komolyan (az ukrán gázszállító rendszer megvásárlása felé irányuló orosz tervek), de a tüntetések elhúzódása és a nyugati hatalmak diplomáciai beavatkozása lépéskényszerbe hozta mindkét nagyhatalmat, hiszen eljutottunk oda, hogy a szellem kiszabadult a palackból és az ország közel került a széteséshez vagy egy polgárháborúhoz.

A tüntetők egyre radikalizálódnak, a kezdeti Társulási Megállapodás aláírása iránti igény mára már új elnökválasztásba és a politikai elit (által erkölcstelenül kiharcolt) elleni követelésekbe csapott át. Az ellenzéki erők megosztottak és az erőszak eszkalálódott, sőt a tüntetések már a fővárosból átterjedtek több más, jellemzően nyugati megyeszékhelyre és nagyobb városba is. Jellemzően az ukrán elnök támogatói és az oroszok is külföldi felbújtókat vélnek felfedezni a tüntetők és az ellenzék mögött, míg az oroszok támogatása nélkül a hatalom nem lehetne ennyire magabiztos. Az ország geopolitikai hatalmak küzdőtere lett, ami Szíria után nem sok jót jelent a jövőre nézve. A politikai megállapodás híjján, nagyhatalmi erők között lavírozó vezetést lépéskényszerbe hozta a radikális tüntetők egy csoportja, amikor az erőszakra a hatalom erőszakkal reagált. Az első halálos áldozatok és polgárháborús pusztításra jellemző képek után eszmélt fel a két geopolitikai erő, hogy nem lenne helyes kiengedni a szellemet a palackból és diplomáciai eszközökkel, a tárgyalóasztal felé próbálják taszítani a hatalmat, amely mögött Moszkva féltő irányítása a vezérlő erő. Amennyiben a jelenlegi törésvonalak mentén szakadna ketté Ukrajna, a dél-keleti, keleti rész az orosz kisebbség miatt is önkéntelenül tagozódna be Oroszország testébe, a nyugati rész pedig alkothatná az önálló Ukrajnát. Azonban a gazdasági erőforrások a délkeleti részen maradnának és a gazdaságilag életképtelen nyugati résszel a válságokkal küzdő Európai Unió nem tudna mit kezdeni. Ezáltal a szakadás sem az európai hatalmak, sem az ukránok, sem Putyin célja nem lehet.

Milyen sors vár a magyar kisebbségre ebben a helyzetben? A legrosszabb ami történhet egy elhúzódó, gazdasági válságba, esetleg polgárháborúba sodródó ország lenne, de még egy szakadás esetén is a nyugati új Ukrajna minden bizonnyal nacionalista húrokat pengetne (a megmaradt orosz kisebbség jogainak korlátozása céljából), ami a magyaroknak sem lenne túl jó a következményeket tekintve. Amennyiben a legvalószínűbb forgatókönyv szerint egyben marad az ország és így vagy úgy, de politikai módon rendeződik a válság, a regnáló oroszbarát elnök maradása kedvezőbb lenne a kisebbségi jogok figyelembevétele miatt (ugyancsak az orosz kisebbséget tartja Janukovics szem előtt, de a magyar kisebbség így a farvizen profitálhat a kisebbségi jogok esetleges szélesítéséből), míg a jelenlegi ellenzéki erők annyira fragmentáltak, hogy nehéz bármilyen jóslásba bocsájtkozni esetleges hatalomba emelkedésük esetére, de többségük így is nagyrészt nacionalista húrokat penget, ami a kisebbség részére nem a legszerencsésebb.

Vajon a polgárháborút elkerüni kívánó geopolitikai felek és az ukrán politikai elit képes lesz-e önmérsékletet tanusítani, hogy elkerüljön a világ egy új európai államszakadást és polgárháborút? Amilyen ütemben zajlanak az események, ez nagyon gyorsan ki fog derülni.

Török Tamás
politológus

1 Tovább

Demokrátor

blogavatar

Politika konzervatívan

Utolsó kommentek