Európa ismét változóban van a délszláv konfliktust követő államhasadás és a rendszerváltást követő Csehszlovák állam szétesése után. Évtizedekkel a Szovjetunió szétesése után Oroszország földrajzilag terjeszkedik. A nemzetközi politikai közbeszédben egyre sűrűbben hangzik el az új hidegháború korának említése. A történet főszereplői az oroszok és a nyugati világ, az Egyesült Államok és az Európai Unió vezetésével. A küzdelem a két fél között zajlik, a helyszín pedig a sokat szenvedett és gazdaságilag szegény Ukrajna.

Kicsit színpadias, de helytálló a nyugat és a kelet küzdelmeként leírni azt, ami jelenleg Ukrajnában zajlik. A két erő helyi központja Lvivben, valamint a keleti hatalom bástyái Donyeckben vannak. A négy, Európához húzó nyugat-ukrán tartomány 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia részei voltak. A Habsurg-ház, tartva mind a lengyel nacionalizmustól, mind az orosz terjeszkedéstől, erősen támogatták a nemzeti-nacionalista helyi érzelmeket, az iskolákon, félkatonai cserkészszervezeteken, társadalmi közösségeken keresztül. A Monarchia politikusai erősen támogatták a helyi ruszin és ukrán erők nemzeti törekvéseit, amelyekbe a nagy ukrán nemzet képét vetítették, amely a Kárpátoktól egészen a Donig terjed. Ez a nemzeti törekvés erősen orosz és lengyelellenes volt. A két világháború között a régió nagyrészt Lengyelországhoz tartozott, és az ukrán nacionalista törekvések annyira kitartóak voltak, hogy még egy merényletben a lengyel belügyminisztert is meggyilkolták más lengyelellenes lázadás mellett. Később, amikor a terület a Szovjetunió része lett, a szovjet hatóságok erősen ellenséges lakosságot találtak a területen, ahol egyes becslések szerint százezer ember volt fegyverben a felkelés csúcspontján, a második világháborúban, és még az ötvenes évek elején is kitartottak a legelszántabb csoportok a szovjetek ellen. A felkelés leverése után is ebből a régióból származott számos nyugatra szökött emigráns szovjetellenes támogatása. Itt zajlott az egyik első szovjetellenes tüntetés a múlt század nyolcvanas éveiben, majd szavaztak a szovjetektől való elszakadásra (az egyedüli ukrán régióként). Azóta is az ukrán nacionalista pártok fő bázisa ebből a régióból származik. Ukrajna lakosságának mindössze 12%-át adják, de politikai erejük jóval számarányaikon felül reprezentált a politikai életben elszántságuk, a külföldi diaszpóra támogatottsága miatt.

A keleti oldalon (a keleti és déli részeken) lévő területek történelmi neve Új Oroszország volt, amelyet a tizennyolcadik században kebelezett be az orosz cár a tatároktól és a törököktől. Az évszázados viszontagságok után a terület nagy része lakatlan volt (akár csak hazánk középső és déli területe a török hódoltság után), ezekre a területekre főleg orosz migránsok érkeztek. Az oroszok által betelepített Donyecket 1869-ben alapította John Hughes üzletember az Új Oroszország Vállalaton keresztül, a bányászati koncessziók megszerzésének reményében (érdekesség, hogy a várost csak 1961 óta hívják Donyecknek). Akár csak korábban az észak-amerikai területekre, ide is sok szerencsevadász érkezett számos új betelepülővel együtt. Akár csak a mai Egyesült Államokban, az angol nyelv és amerikai identitás, itt is a bevándorlókat az orosz nyelv és identitás egyesítette. Csakúgy, mint a nyugat ukrán területeket, a keletit is determinálja történelme. A későbbi szovjet vezetés a Krím-félsziget kivételével, ezeket a területeket ukránnak minősítette, annak nagyrészt orosz nemzetisége ellenére. A délkeleti régiók a rendszerváltást követően is mindig az aktuális oroszbarát ukrán pártokat támogatták. Az ország erőskezű és oroszbarát vezetői nagyrészt innen származnak (Janukovics is donyecki), az ország lakosságának felét és megtermelt hazai össztermékének nagy részét teszik be a közös ukrán kalapba.

A történelmi ellentétek mind a mai napig meghatározzák a közös ügyekhez való nemzeti hozzáállást. Egy nemrég készített felmérés szerint a nyugati területek nagy része (64%-a) támogatja a NATO csatlakozást, míg a keleti részeken ennek minimális a támogatottsága csak (11-14%). Hasonló törésvonal húzódik az országban az Európai Uniós csatlakozás kérdésében is (amelyre ki tudja, mennyit kell még várni, ha lesz ilyen valaha), a nyugati részek 90%-a szavazna a csatlakozásra, míg a délkeleti részek mindössze 22-29%-a támogatná ezt csupán.

Ennek fényében nézhetjük a februári történéseket is, amit a nyugati tömb egy forradalomnak, míg a keleti tömb államcsínynek látott. Mindkét meglátásban van valóság, de hiányos magában. A tény az, hogy az ország a keleti bázisról a nyugat ukrán bázis kezére jutott. Február végén mindössze a délkeleti lakosság 8-20%-a szimpatizált az Majdan felkelőivel. Arszen Jacenyuk miniszterelnök tisztviselőinek kétharmada származik a nyugati régióból (csak Lvivből a tisztviselőinek a fele!), és mindössze két miniszter származik a délkeleti régiókból. Annak idején, Janukovics hatalma idején mindez fordítva volt, akkor a politikai vezetés 75%-a származott a délkeleti régiókból (Janukovics szülővárosából, Donyeckből ezek majdnem fele!).

Ezek alapján nem annyira meglepő a délkeleti régiók ellenséges érzelme a jelenlegi vezetőkkel szemben. Mint ismeretes a Krím-félsziget elveszett és nem csak az orosz katonai jelenlét miatt (megkockáztatom a kijelentést, hogy egy teljesen szabályos és demokratikus választáson is Oroszországhoz csatlakoztak volna). Az ukrán vezetés az utolsó pillanatban van, hogy egyben tartsa az országot. Jelenleg még az ukránok nagy része országosan egyben szeretné látni az országot, hiszen egy erőszakos szétválás esetén az sem lenne egyértelmű, hol válhatna szét az ország (akár csak Jugoszláviában történt). Ismerjük el, bármelyik országban politikai problémákat okozna, ha az ország 12%-át kitevő kisebbség birtokolná az ország hatalmi forrásait, miközben egy nagyhatalom a szomszédja.

Biztosak lehetünk benne, ha a nyugati világ által legitimnek elismert és politikai-pénzügyi támogatásokkal erősített új ukrán kormányt továbbra is ezen az úton tartják, az tartós egyensúlytalanságokat fog okozni, hiszen a délkeleti részek nem ismerik el legitimnek, más szóval a sajátjuknak. Nagyon fontos lenne a hatalmi források megosztása a délkeleti régiók képviselőivel és az ország decentralizációja régiókra bontva, számos fontos jogkört átadva a régióknak, mint a nyelvhasználati jogok, az oktatás, az adózás és törvénykezés jogát az ország egyben tartásának érdekében. Ezzel szemben az orosz törekvés, mely szerint föderalizálná az országot, szintén nem helyes, hiszen túl messzire menne, az országot egy gyenge konföderációba sodorná, a központi kormányt amolyan ceremoniális szerepbe kényszerítené, amely nem lenne más, mint az Oroszországba történő beolvasztás előszobája csupán.

Reméljük, hogy az ukrán hatalmi erők és a mögöttük álló nagyhatalmi erőközpontok józanul tudják megítélni a helyzetet, és nem sodorják polgárháborúba az országot.

Akár hogy is lesz, ma azt nyilatkozta Medvegyev orosz miniszterelnök, hogy Ukrajna a polgárháború küszöbére érkezett. Reméljük, hogy lesz idejük és józanságuk visszafordulni a küszöbről.

Török Tamás
politológus

(Források: Foreign Policy, Foreign Affairs, The New York Times, Vedomosztyi, Oroszország Hangja, Gazeta.ru)