Káosz Líbiában

A két és fél évvel ezelőtti bejegyzésemben a következő feltételezésekkel éltem a líbiai helyzetet tekintve: „A rövid távú következmények legvalószínűbb formája egy polgárháborús ország képe, amely ha kiterjedne a Földközi-tengerre, jelentősen megemelné a kőolaj világpiaci árát, ezért valószínűleg a nyugati hatalmak ezt nem fogják eltűrni… Nagyon nehéz lesz ott rendet tenni- bárki is kerekedik felül.”

Érdemes alaposan megvizsgálni a jelenlegi helyzetet, amely nem csak egy aktuális országelemzés, hanem egy hosszú és várható folyamat része is egyben, amely iránymutató lehet Szíria számára is, ha győz a nyugati hatalmak által pénzelt forradalom.

Az ország számos mértékadó nyugati elemző szerint is újra a polgáráború küszöbére érkezett két évvel Kadhafi rendszerének elsöprése után. Az ország politikai életét rendszeresen szövik át a politikai gyilkosságok, emberrablásokkal tarkított államcsínyek, a korábban felkelő milíciák továbbra sem tudtak teljes egészében beintegrálódni az állami erőszakszervezetekbe, sőt erejüket egymás és a lakosság ellen használják fel. Amint az egyik csoport erejét és érdekérvényesítő politikai képességeit kamatoztatja, számos ellenérdekelt katonai csoport kel fel ez ellen. A konflikutst tovább szegélyezi az, hogy ezek a milíciák megoszlanak a vallási és törzsi törésvonalak mentén a teljesen világi csoportosulásoktól kezdve a szélsőségesen iszlamista szervezetekig. Hivatalosan 225 ezer fegyveres tartozik a több tucatnyi bejegyzett mílicia közé, akik hivatalosan beintegrálódtak az állami rendvédelmi szervekbe, állami fizetést kapnak, de önállóan tevékenykednek a katonai parancsnokaik vagy a politikai, esetleg vallási vezetőik szerint. Ezzel szemben a déli országrészben többségben vannak a szélsőséges iszlamista szervezetek, amelyek melegágyai a különböző nyugat- és világi rendszerek elleni terrorista szervezeteknek is. Ilyen zavaros szervezetekhez köthetően a különböző nyugati nagykövetségek elleni támadások is (francia, orosz, amerikai követségek elleni támadások például), sőt számos mílicia nem akart lemondani a sokkal jövedelmezőbb fegyver- és emberkereskedelemről (mindenkinek ismerős a hírekből a hajókatasztrófákkal záruló menekültáradat Olaszország felé) vagy a világi csoportok a drogkereskedelemről, mindezt vagy az állami ernyő alatt vagy attól függetlenül. Tehát jól látható, hogy az ország szétszabdalt közigazgatással rendelkezik, amely nem képes megvédeni még a miniszterelnököt sem (emlékezhetünk arra, hogy a később szabadon engedett Ali Zídan miniszterelnököt egy politikai puccs keretében rabolta el száz fegyveres nemrég, de a napokban lőtte agyon pár fegyveres a katonai rendőrség parancsnokát Tripoliban), helyiek beszámolója szerint mindenhol fegyveres összetűzések vannak az országban a csoportok és a rengeteg közkézen forgó fegyverrel rendelkező magánszemélyek között is. A polgárháború során rengeteg fegyver került magánkézbe, amelyet nem sikerült begyűjteni. A kisebbségi keresztények helyzete aggasztóvá vált és többségük menekül az országból. Még az a rémisztően groteszk helyzet is megtörtént, hogy az egyik iszlamista csoport, amely haladni kívánt a korral, az egyik közösségi oldalon szavaztatta meg olvasóit arról, hogy a felkínált három célpont közül melyiket lője ki rakétával. A tarthatatlan biztonsági helyzet miatt az afrikai kontinens egyik legnagyobb kőolajkészletével rendelkező ország olajtermelése kevesebb, mint a tizedére zuhant vissza a két évvel ezelőtti szintnek (napi 1,6 millió hordó nyersolaj kitermelése zuhant vissza a mai 100 ezer hordó/napra) és ez befolyásolta az olajárakat a világpiacon is, (valamint gazdasági katasztrófát hoz az országnak). Ahogy két éve megjósoltam, nagyjából ez és az Európába irányuló menekültáradat késztette a nyugati államokat egy lagymatag lépésre: a NATO szakértői csoportot küldött az országba, az Európai Unió szakértői csoportot állított fel, míg az Egyesült Államok inkább a térségbe vezényelte hadereje egy részét és különleges katonai csoportjaival néha lecsap az országon belül az ott rejtőző terrorista vezetőkre is. Ez együtt jár azzal, hogy az iszlamista csoportok a korábbi támogató ellen fordultak, újabb törésvonalat hozva létre az amúgy is fragmentált politikai viszonyokkal rendelkező országban.

Elemzők szerint a polgárháború a küszöbön áll, ha már a jelenlegi helyzetet nem is lehet egy egységes polgárháborúnak hívni. Gyenge államszervezet, megosztott erőközpontok, vallási-etnikai-politikai ellentétek, tanácstalan nyugati hatalmak, rengeteg közkézen forgó fegyver: tökéletes elegy egy polgárháborúhoz. Amennyiben nem törne ki egy nyílt polgárháború, akkor egy Irakhoz hasonlító destabilizált ország válik Líbiából, kivéve persze ha nem tűnik fel a színen egy erőskezű, de nyugatbarát vezető, aki katonai puccsal venné át a hatalmat (nyilvánvaló módon egy nyugatellenes vagy iszlamista vezetőt nem tűrne meg a nyugati világ Európa küszöbén). Amennyiben a felkelők nyernek Szíriában, ott is hasonló forgatókönyv várható, bár azért ha mások nem is, de az oroszok tanultak a líbiai hibájukból és Aszad hatalmát nem fogják olyan könnyen elsöpörni az összetákolt forradalmi csoportok, mint tették a véreskezű Kadhafi országában líbiai és nemzetközi társaik két éve.

Török Tamás
politológus

0 Tovább

Mindenki egyedül, mindenki egymás ellen

Orbán Viktor ellenzéke egyet bizonyított a nemzeti ünnepen, hogy alkalmatlan. Nincs se legitim vezetője, sem tömegbázisa, és csak egy dologban vannak közös nevezőn, az pedig az Orbán-fóbia. Ami sajnos vakká is teszi a baloldali politikusokat, akik nem tudják eldönteni, ki a barát és ki az ellenség.

Eddig sem tűnt a „balliberális” ellenzék kormányképes erőnek, de most még kevésbé tűnik annak, mint valaha. Először Bajnai lőtte lábon az ellenzéket a szobordöntéssel, majd az MSZP küldte a másik lövedéket célzottan végtagra a bajai „csalás videó ügyben vállalt szerepével”. Az október 23-ai közös „ünnep” pedig úgy fest Mesterházy harakiriének volt a közös szeánsza. Gyurcsány olyan könnyedén takarította le a színpadról az együttműködésből őt kigolyózókat, hogy rossz volt nézni. Meglehetősen amatőr dolog volt egy olyan politikust felengedni a közös színpadra, akiben forrt a visszavágás vágya. Nem győzte ostorozni az ő szervezetét kirekesztő erőket az ünnepet megelőzően is. Gyurcsány igazi kampány ember. Politikusi létének legfényesebb napjai kampányokhoz kötődnek. Ráadásul a szocialista párt az új évezredben minden sikerét, igaz bukását is neki köszönheti. Juhász Péter hiába adja meg a Facebookon, milyen megállapodást rúgott fel Gyurcsány, azt ő sem gondolja komolyan, hogy ennek bármilyen jelentősége lenne annak a szemében, aki amúgy is a körön kívül van. Nyugodtan kijelenthetjük, Gyurcsány alaposan rászedte őket ismét. Ügyesebb és gátlástalanabb volt, mint azok, akik valójában nem tudnak vele mit kezdeni. Mesterházy és Bajnai már a folyamat elején elszúrta az egészet. Egyrészt Gyurcsányt már idejekorán határozottan meg kellett volna tagadniuk, és lefojtatni azokat a harcokat, amiket ez a döntés generált volna. Ez a vonat mostanra már elment. Ha a baloldal most kezd belső csatározásokba, annak egyértelműen a vesztesei lesznek. Nemhogy nyerési esélyük nem lesz, hanem nagyobb vereség elé néznek, mint 2010-ben. Most már menteni kellene a menthetőt. Valamilyen békét kellene kötni egymás között. Nagy kérdés, hogy Gyurcsány hogy reagál erre. Nyilván megkéri az árát mindennek, és ez az ár egyre nő, hiszen balliberális oldal amatőr politikusai most mind az ő forgatókönyve szerint szaladgálnak, a jobboldal legnagyobb örömére. Gyurcsány személye ugyanis garancia arra, hogy mindenki, aki 2010-ben a Fideszre szavazott, minimum semleges maradjon a következő választáson, hiszen éppen miatta takarították el a szocialista pártot és szövetségeseit. Jobboldali szavazók megnyerésére gyakorlatilag lenullázódtak az esélyek. Sőt, kijelenthető, hogy az LMP-n kívül nem maradt egyetlen olyan párt sem, amely képes mind a két oldallal kompatibilitást mutatni. Maradt az elhivatott baloldali tábor és a bizonytalanok azon része, akik a baloldalt képesek elfogadni. Mindenki más elérhetetlenné vált a Bajnai-Mesterházy szövetség számára.

Az ellenzék, ezt az őszt próbának szánta, az első csatákat akarta megvívni abban a háborúban, amely éppen egy éve kezdődött Bajnai színrelépésével. Ezek a csaták elvesztek, és a hadsereg ráadásul belső harcokba is kezdett, miközben az ellenfél ereje egyre nő. Autós hasonlattal élve a Fidesz rezsicsökkentés feliratú mikrobusza éppen 200-zal halad a célvonal felé, miközben az ellenzék Trabantja egy DK feliratú utánfutóhoz kötve áll egy helyben. A politikában persze semmi sem lehetetlen, de ebben az összetételben győzelmi esélyei nincsenek Mesterházynak és Bajnainak. Egy céljuk lehet, az az, hogy a DK-t az országgyűlésen kívül tartsák. Ahogy a többi szedett-vedett szervezetet is. Jobban össze kellene zárniuk, és mostantól lehetőleg úgy ünnepelniük, kampányolniuk, hogy a Gyurcsány-Kuncze-Fodor triót távol tartják maguktól. Mert nem nyerhetnek velük semmit, csak veszíthetnek. A következő nemzeti ünnepig rendezniük kell a viszonyokat legalább a saját táborukon belül. Addig nem ártana kampánystábot és politikai stratégiát váltani, mert amit eddig tettek, az csőd. Mérsékelt, visszafogott, politikusokkal radikálisabbak akarnak lenni, mint Orbán vagy Gyurcsány. Egy néha túlpörgő kormánnyal szemben nem a nyugalmat, hanem a totális háborút hirdetik meg. Ezzel csak veszíthetnek. Bár ma úgy fest, mindenképpen veszítenek, egyszerűen azért, mert amatőr módon politizálnak, ami „Több mint bűn: hiba!”. Több hibára pedig nincs lehetőségük.

ML

0 Tovább

Bajnaira dőlt az Orbán szobor

A magyar politikai ritkán mutat be akkora politikai baklövést, mint a legutóbbi szobordöntő akció. Az ellenzék nagy sanszot kapott a bajai választással kapcsolatos bírósági döntéssel, hogy a politikai közbeszéd irányítását akár hetekre magához ragadja. Meg kellene becsülni az ilyen lehetőségeket, mert a rezsiharc közepette, nem sok adódik. Ezt vette el Bajnai és csapata az ellenzéki pártoktól, kínos akciójával.

Az amatőr politikus veszélyes, főleg a szövetségeseire. Talán a rendszerváltó parlament volt erre a legjobb példa, ahol hemzsegtek az amatőr, de jó szándékú emberek, akik azonban nagyobbnál nagyobb politikai baklövéseket követtek el. A Fidesz-kormánnyal szemben felsorakozó új szervezetek már nem először hibáznak. Kezdődött ez a „Pityinger akna” beélesítésével, (ami rendszeresen fel is robban, jellemzően mindig az ellenzék kezében) és folytatódik a Szolidaritás szobordöntésével. Ez az utóbbi azonban már akkora hiba, hogy a kezelése lehetetlennek látszik.

Bajnai Gordon ugyanis a normális politika ígéretével érkezett. Volt is tere, mert a Fidesz szinte naponta generál konfliktusokat, mi több, erre építi a kommunikációját is. Erre pedig a legjobb válasz a béke egyezményes jelének a felmutatása, hiszen az emberek számára alapvetően a konfliktuskerülő magatartás a szimpatikus. A béke ígéretével érkezett, amibe az is belefért, hogy akár a Fidesszel is együttműködjön, ha kell. Alaptörvényt módosít velük, mert lesz egy olyan ajánlata, ami megkerülhetetlen, a lényeg a szakmaiság, az együttműködés. Aztán hamar eljutott oda, hogy már csak a baloldali szavazó felé volt nyitott, majd jött az a kínos huzavona, ami az MSZP-vel történt megegyezést kísérte. A miniszterelnöki álmok elszálltak, az egyetlen siker, amit elértek, hogy a többi baloldali ellenzéki pártot kigolyózták ebből a paktumból. Ez mindent megváltoztatott. Az az egyébként várható reakciója Gyurcsánynak, hogy egyszerűen lekampányolja Bajnait az MSZP mellől mintha mélyütést vitt volna be Bajnainak. Bajnai is bizonyítani akart, hogy hasonlóan kemény tud lenni, sőt kampányolni is tud. Ne feledjük, a szobordöntés árnyékában egy másik ordas politikai baklövés is megbújt, amikor kifejtette, hogy hamarosan a magyar munkás annyit keres majd, mint a német, csak nyerniük kell a választáson. Még dátumot is mondott, amin még azok is nevettek egy jót, akiknek ígért. Talán ez vitte bele ebbe a politikai mocsárba. Bár a kezdetektől fogva világos volt, hogy Bajnai nem tud igazi szónokként kampányolni, meggyőzni az embereket, de az, ahogy most ebben az ügyben ide-oda sodorja a szél, súlyosabb konzekvenciák levonására kényszerít mindenkit. Bajnai alkalmatlan politikusnak. Lehet, hogy kiváló miniszter lenne, szakmai alapon, de nem politikus. Főhet a feje Mesterházynak is, mert alkut kötött egy olyan párttal, aminek nincs szervezeti háttere, és lassan támogatottsága sem lesz. Bajnai népszerűsége meg éppen a választási kampány közepette hullik darabokra. Pillanatnyilag aligha van esélyük arra, hogy a parlamentbe bejussanak. Arra viszont van sanszuk, hogy az MSZP esélyeit rombolják.

Ki nyerhet Bajnai baklövésein? A Fidesz mindenképpen, hiszen egy vetélytársat már biztosan kipipálhat, és az ellenzéki térfél tovább polarizálódik, az MSZP kénytelen egy olyan szövetségessel bajlódni, aki inkább teher, mint haszon. Gondoljunk csak arra, hogy ez a hete arra ment el a szocialistáknak, hogy nyugdíjas szavazóik előtt elhatárolódjanak ettől az akciótól. A DK és Gyurcsány mosolyogva gyűjtheti be a csalódott baloldali szavazókat, a két egymással foglalkozó szövetséges elől, hiszen ők csak Orbánnal kell, hogy foglalkozzanak és saját magukkal. Nyerhet az LMP is, hiszen a normális politizálás zászló tövében egyedül ácsorognak, már csak az a kérdés, érdekel-e valakit az emberibb hang és a csendes kulturált érvelés, ellenségkeresés nélkül. Baján úgy tűnt keveseket, de egy országos választási kampány teljesen más. Összegezve úgy tűnik jelen pillanatban, hogy Bajnainak semmije nincs, amivel szavazókat nyerhetne. A régi fegyvereit eldobta, az újakat meg nem tudja kezelni. Ha nem húz valami váratlant és jót, csalódott szavazói a vetélytársaknál landolnak heteken belül.

ML

0 Tovább

A baloldal Baja

Bajai időközi választást szánta hosszú menetelése első állomásának, a papíron nem létező, de valójában regnáló baloldali együttműködés. Bevetettek mindent, mégis kudarcot vallottak, még ha a mértéke tisztesnek mondható, a vereség mégis vereség.

Magyarázatok persze adódnak. Rögvest megjelent a csalás koncepció, amire az országos választáson is fel lehet készülni. Ha buknak, az csak csalás miatt történhet. Ez egy létező menekülőkapu, amit jó előre kinyitottak. A mostani tisztes vereség, jórészt annak is köszönhető, hogy minden baloldali tömörülés beállt a jelölt mögé. Azonban országosan ez nem így lesz. Ne feledjük, ott nem kis részben egymás ellen is kampányolnak majd. Azaz, nem főpróbát láttunk, hanem egy külön kis háborút. Ezt elbukták, és úgy fest a tanulságait is képtelenek lesznek levonni.

Ami riasztó az a kampány milyensége. Semmi másról nem szólt, csak a negatív érzelmek felkorbácsolásáról. Aki nem ezzel próbálkozott, azt lesöpörték a terepről. Ha ez volt az országos választás előképe, akkor az egyik legmocskosabb választási kampány elé néz az ország. Senkinek semmi nem drága úgy fest. Mielőtt a pártokat kezdenénk ekézni, szögezzük le, a választók is erre harapnak. Lehetett volna ugyanis másra is szavazni, voltak alternatív jelöltek. Tehát a dolog fordítva működik. A pártok azt teszik, ami hasznos számukra, amiben ők maguk is hihetetlen gyakorlatot szereztek. A politika is egy termék, amit el kell adni. Ha ezt a negatív kampánnyal lehet, akkor azzal. A magyar választó úgy fest, erre vevő.

A jobboldal számára is tanulságos volt az eredmény, bár Orbán Viktor már előre közölte, hogy hátra dőlni nem lehet, szóval őket biztosan nem lepte meg a szoros eredmény. Azért el kell gondolkodniuk azon, ami történt. Szemmel láthatóan a rezsicsökkentés sem akkora atomfegyver, mint sokan gondolják. Kifutóban van az elmúlt nyolc év fordulata is. A legnagyobb fegyver továbbra is maga az ellenzék, amelynek azon kívül, hogy adót emelnének, utálják az „Orbán-rendszert” nem sok mondanivalója van. Ez pedig szemmel láthatóan kevés. Hiányzik az a koncepció, amivel elmagyarázzák, miként lehet felemelni azokat a milliókat, akik a mélyszegénység határán egyensúlyoznak, vagy már bele is estek. Talán mert nincs is ilyen megoldás. A segélyezés felfuttatása biztosan nem az, mert az a középosztály maradékának kivéreztetésével jár. Az SZJA emelés a „gazdagoknak” jól hangzik, de azt mindenki pontosan tudja, hogyha csak a valóban gazdagoknak emelik, akkor abból nem sok bevétel jön be. Ez az adó, csak akkor működik nagy hozammal, ha az alsóközéposztály is a legnagyobb sávba kerülve adózik, pontosan úgy, ahogy ez az átalakítása előtt történt. Ez csak egy példa a baloldal működésképtelen ígéretei közül. Ezzel választást nyerni nem lehet. Valójában vérbeli, állam-centrikus szocialista programot várnak a kapitalizmustól megcsömörlött szavazópolgárok. Csakhogy azon a térfélen ott a Fidesz, rezsicsökkentéssel, államosítással, közmunkával. Csupa olyan projekttel, amivel a baloldali pártok szoktak érvelni. Tehát a jobboldalnak elég széles repertoár áll a rendelkezésére, a nemzeti sorskérdésektől, az erős államig, amit csak használnia kell, sokkal kevésbé személyeskedve, mert az visszaüthet. Ez a koncepció többet ér, mint gágogni az ellenfél jelöltjének. A személyeskedés ugyanis a gyengeség beismerése.

Összességében a helyzet változatlan. A pártok egymás hibáiból élnek. A Fidesz ezen a téren minden szinten jobban áll. Ha minden baloldali erő összeállna egy szövetségbe, akkor legalább a tisztes vereségre lenne esélyük, de így egyirányú utcában vannak, ami a vereség felé vezet. Hiányzik az együttműködés, és a világos alternatíva a Fidesz programjával szemben. Túl sok társadalmi csoport függ attól, hogy a Fidesz kormányzása folytatódjon. Devizahitelesek, középosztálybeliek, a családosok, hosszan lehetne sorolni. Még a legszegényebbek sem gondolhatják azt, hogy az ellenzék megváltást hozna számukra. A baloldal csak akkor lehetne sikeres, ha ezeknek a csoportoknak hiteles, garantáltan jobb alternatívát jelentenének, mint a Fidesz. Ettől pedig nagyon messze állnak jelenleg. Az „Orbán takarodj”, önmagában már semmire nem elég.

Mári László
politológus

4 Tovább

Rendeleti kormányzás?

Kövér László szakmai felvetése a kezdődő választási kampány áldozatává vált pillanatok alatt. Pedig cseppet sem antidemokratikus az, amit a házelnök javasolt. Sőt, elméleti síkon szemlélve a problémát igaza is van. Az a kérdés, milyen formában valósul meg. Egyáltalán megvalósulhat-e? Mert ha nem, akkor csak simán öngólt lőtt a házelnök. Dobott egy labdát az ellenzéknek, amely le is ütötte ezt rögvest.

Alapvetően a hatalmi ágak rigorózus szétválasztása a demokráciát támogató dolog. Minél teljesebb, annál jobb az egyénnek, és általában a demokratikus hatalomgyakorlásnak. Ez a legtökéletesebb formában az USA alkotmányos rendszerében valósult meg. Európa ezen a téren jobbára más utat választott. A kormányzat beágyazódik a parlamentbe, ahol a mögötte álló többség biztosítja a törvényalkotási hátteret a kormányzáshoz. Szervesen egybeforrva azzal.

Nagyon fontos eleme minden típusú demokratikus rendszernek, hogy egy képviselő mennyire önálló egzisztencia, hogyan működik a parlamenti többséget adó párt stb. Sok kis apró részletből adódik össze, hogy ugyanabban a modellben az egyik országban a kormányzat miként funkcionál, a másikban miként nem. Az egyikben a demokratikus működést erősíti, a másikban gyengíti. Jól látható, hogy azokban az országokban, ahol a választópolgárok demokratikusan gondolkodnak, a civil életbe pedig mélyen beépültek a demokratikus értékek, gyakorlatilag lényegtelen melyik demokrácia modellt működtetik, milyen a választási rendszer, milyen hatalommegosztási modell működik, a demokrácia nem sérül. Ott, ahol a társadalmi háttér nem biztosított, éppen az ellenkezője igaz. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire hiábavaló az Egyesült Államok demokrácia exportja olyan országokba, ahol ehhez a politikai kultúra, és egyben az egész társadalom hozzáállása nem biztosított.

Önmagában az a felvetés, hogy a törvényhozás leválik a direkt kormányzásról, és független törvényhozó hatalmi ágként kezd működni, jó gondolat. Montesquieu és az Egyesül Államok alapító atyái sem véletlenül képzelték el így a tökéletes rendszert. Az idő is őket igazolta. Ez a rendszer azonban csak akkor működőképes, ha a kormányzat nem a parlamenttől kapja a felhatalmazást, hanem a választóktól. A francia fél elnöki és az USA elnöki rendszere is ezen alapul. Előfordulhat olyan helyzet, hogy a választók más kormányzatot hoznak létre és más pártnak adják a többséget a törvényhozásban. Azaz az elnöknek olykor ellenséges törvényhozói környezetben kell működnie. Értelemszerűen ez azt is jelenti, hogy a végrehajtó hatalomnak ilyen esetben is elég hatalma van ahhoz, hogy kormányozzon. Tehát kvázi, rendeletileg kormányozhat az adott törvényi keretek között, amelyet a parlament alkot. Tehát nem csupán technikai okokból kifolyólag kap többlet jogokat, hanem azért, hogy működhessen. Ennek a plusz hatalomnak azonban olyan korlátai vannak, amit semmilyen körülmények között nem léphet át, mert akkor a többi hatalmi ággal kerül feloldhatatlan konfliktusba. De a törvényhozóknak sem érdeke, hogy megbénítsák a végrehajtó hatalmat, mert azzal a rendszer működését veszélyeztetik. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a parlamentek az ilyen rendszerekben erős ellenőrzési, beszámoltatási jogokkal rendelkeznek. (Gondoljunk itt arra, hogy akiket a kongresszus valamely bizottsága beidéz az USA-ban, és azok nem jelennek meg, annak milyen konzekvenciája van, vagy mi a helyzet ezzel nálunk. Ég és föld.) Komoly súlya van egy kongresszusi vizsgálatnak, tehát a választott honatyák elég erősek ahhoz, hogy korlátozzanak egy túl hatalomra törő kormányzatot, míg nálunk legtöbbször szimpla kampányeszközként jönnek létre a vizsgáló bizottságok, a többség akaratának megfelelően.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a független törvényhozásnak vannak egyéb vetületei is. Kikerülve a végrehajtó hatalom öleléséből ugyanis elveszíti a legfőbb lobbistát, amely képes a többi lobbi felett állva működni. A kormányzat egy lesz a sok lobbi érdek közül. Nem is biztos, hogy a legfőbb prioritással. Értelmét veszítik a pártlisták a választási rendszerben, hiszen teljesen idegen a rendszertől, hogy pártkatonák ülnek be egy ilyen törvényhozásba. Egy honatya nem nyerhet máshonnan legitimitást csak a választókörzetéből, tehát az egyéni körzeteknek van értelme egy ilyen rendszerben. Ez viszont olyan abszurd helyzetet is eredményezhet, hogy egyszínű parlament alakul, tehát minden képviselőt egy párt ad, annak ellenére, hogy csak kis különbséggel nyer az egyéni körzetekben. Bár a párt jelöli a képviselőt, a szerepek azonban megfordulnak. A pártnak olyan valakit kell választania, aki helyben elfogadott, képes helytállni egy ilyen megmérettetésen. Tehát egy elképzelés nélküli gombnyomogató, aki a gondolatait három értelmes mondatban nem tudja elmondani, egy választáson teljesen esélytelen.

Az ennyiből is kiderül, hogy a magyar rendszer filozófiájától teljesen idegen ez a megoldás. Az erős miniszterelnök, parlamenti többség duóra épülő magyar rendszert, úgy ahogy van, át kellene hangolni. Választási rendszerestől, mindenestől. Mert mi is történik akkor, ha a kormányzatot a saját listás képviselői ellenőrzik? Pontosan azok, akiket kvázi a miniszterelnök toboroz? Tehát ez messze nem egy sima technikai kérdés. Az ötlet jó, mert hozzásegítené a demokráciánkat ahhoz, hogy minőségben jobban működjön, de ha a jelenlegi rendszerben adunk a kormánynak törvényhozói többséget, plusz még kap jogokat ellensúly nélkül, akkor ezzel nem valószínű, hogy sokat segítünk abban, hogy a demokratikus működés erősödjön. Olyan ez, mint egy BMW Trabant motorral. Kívülről olyan, mint a többi BMW, csak éppen nem úgy működik. Továbbá fel kellene oldani azt az ellentmondást, hogy az alapjaiban sérülő arányosság a választási rendszerben megszűnjön, miközben a képviselők kizárólagos pártfüggőségét is fel kell oldani. Könnyen átlátható, hogy ezek olyan súlyú problémák, amelyeket néhány hónappal a választás előtt nem lehet megoldani, minimum több éves vita, és egy kiérlelt koncepció, valamint egy új alkotmány kell hozzá. Nem beszélve arról, hogy a csekély magyar demokratikus hagyományhoz sem illeszkedik ez a javaslat. Ha ez a néhány „aprócska” akadály elhárult, akár működhet is a javaslat. Egyébként csak felesleges támadási felületet ad.

Mári László
politológus

0 Tovább

Demokrátor

blogavatar

Politika konzervatívan

Utolsó kommentek