Célkeresztben Szíria

Ahogy annak idején tavaly decemberben már írtam erről, idén nyár végén ismét fellángolt a nemzetközi vita arról, hogy ki vetett be vegyi fegyvereket Szíriában. A kérdés fontos döntésre sarkallhatja az Egyesült Államok és szövetségeseinek vezetését, hiszen mint ahogy már korábban kifejtették, ez jelentené a beavatkozáshoz vezető vörös vonalat a szíriai elnök ellen. Kérdéses persze, hogy tényleg Bassar el-Aszad elnök rendelte el a vegyi fegyverek bevetését, hiszen a hadihelyzet ezt nem kifejezetten tartaná szükségesnek, hiszen hadereje módszeresen szorítja vissza az olykor egymással is harcoló, de főleg az elnök hadserege ellen küzdő iszlamista felkelőket. Az óvatosabb nemzetközi szakértők óva intenek az elhamarkodott véleménytől, hiszen a visszahúzódni kénytelen felkelők érdeke elsősorban a főleg amerikai beavatkozás az oldalukon, amelyet leginkább egy elnök által elrendelt vegyi támadás képes mozgósítani.

Aszad elnök katonai előretörése és az amerikai erők által támogatott ellenzéki felkelők visszaszorulása egyértelmű kudarc és csalódás a nyugati katonai szövetség számára. Vizsgáljuk meg a lehetőségét, hogy mi történne ha Aszad elnök megnyerné a polgárháborút, mit kell ehhez elérnie és legfőképpen a végén, hogy ezt a nyugati katonai szövetség és támogatói miért nem szeretnék hagyni.

Mi szükséges Aszad győzelméhez?

Mit is jelentene a győzelem az elnök számára? Elsősorban azt, hogy katonailag ellenőrzése alatt tudja tartósan tartani az ország nyugati részét (ez gyakorlatilag az ország területének körülbelül 40%-a, ahol a szír lakosság kétharmada élt a háború előtt), főleg az észak-déli M5-ös országutat, amely a fővárost, Damaszkuszt köti össze az északi Homsszal, Hamával és a szétrombolt Aleppoval. Ezzel egy időben az ellenállás gócpontjait fel kellene számolnia a régióban, mint ahogy Qusayrban tette Homsz városa körül. Természetesen még ebben az esetben is lesznek olyan zsákok az ország területén (az északnyugati régió vagy az Eufrátesz folyó völgye), ahol a felkelők lesznek a térség irányítói nyíltabban vagy a felszín alatt, ezzel létrehozva olyan régiókat, mint amelyek Szomáliában találhatóak, kívül esve a központi kormány irányításán. Ezek a területek aztán kitűnő támaszpontként szolgálhatnak majd a szunnita többségű, a térség olajban gazdag szunnita országai által támogatott iszlamista felkelők és terroristák számára. Az elnök által irányított területeken egészen biztosan a felkelést kirobbantó és támogató szunniták erős politikai nyomás alatt kell, hogy éljenek majd. Aszad nyilvánvaló módon támaszkodni fog a háború után is a Hezbollah által irányított alavita milíciákra és az Iráni Forradalmi Gárda erőire, vagyis Szíria még inkább Irán és a Hezbollah hatása alá fog kerülni, míg a felkelők által működtetett régiókban a szunnita többségű országokkal lesz szoros együttműködés, amely erősen iszlamista irányt véve folyamatosan támogatni fogja a felkelőket és a különböző vehemenciájú iszlamista radikális szerveződéseket. Ezek a csoportok aztán később könnyen fordulhatnak a nemzetközi terrorizmus felé, mint ahogy Afganisztánban történt a nyolcvanas éveket követően.

Kérdéses még, hogy a romba dőlt gazdaságot hogyan lesz képes Aszad újraépíteni. Egyes becslések szerint az anyagi kár 85 milliárd dollárra tehető eddig, nem beszélve a menekültek millióiról, akik hazatérésük esetén hatalmas anyagi kihívást fognak jelenteni a győztes számára, bárki is lesz az (nem beszélve a nemzetközi szankciókról). Szíriát jelenleg is iráni és orosz anyagi források tartják életben, ez a háború után csak erősödni fog a kínai befolyással együtt az elnök győzelme esetén. Ebben az esetben, a mindeközben az országban tevékenykedő kurd és szunnita szélsőséges csoportok állandó fenyegetést fognak jelenteni a stabilitásra és állandósulhatnak a terrormerényletek is akár gazdasági célpontok ellen is. Ez a helyzet egyáltalán nem érdeke a nyugatnak és a közeli szövetségeseknek sem (gondolok itt a törökökre és az izraeliekre), hiszen Aszad ellenséges maradna velük szemben iráni és a Hezbollah elvi és gyakorlati támogatásával, az országba beszoruló felkelő csoportok radikalizálódhatnának iszlamista irányba, amely ugyancsak nem érdeke a beavatkozást sürgető csoportnak, és nem utolsósorban megmaradna, sőt megerősödne az izmosodó orosz és kínai befolyás a térségben, és Irán is egy vakon hű szövetséges országot szerezne.

A katonai beavatkozás persze egyelőre még csak opció és Szíria más, mint Líbia volt, hiszen egy viszonylag erős (még megtépázva a polgárháború után is) hadsereg, orosz és kínai haditechnikával rendelkezik, a légicsapás vagy légtérzár érzékeny veszteséggel járhatna és nem oldaná meg a beavatkozás okát, a vegyi támadásokat (már ha valóban nem provokáció, hanem az elnök rendelte el bevetését), a szárazföldi bevetésre pedig nincs politikai elszántság. Persze ott lebeg mindenki feje fölött a tíz évvel ezelőtti iraki példa: egy téves hírszerzési információ vezetett a katonai beavatkozáshoz, amelyről kiderült, hogy tévedés volt és anyagilag, erkölcsileg, politikailag olyan buktató volt, amelyet ma már szeretne mindenki elfelejteni az Egyesült Államokban.

Mi történne, ha a nyugati hatalmak megdöntenék Aszadot?

A kardcsörtetés ismét felerősödött a nyugati politikai vezetés körében, a beavatkozás küszöbön áll. Amint láttuk Líbiában is, a zsarnok, de erőskezű elnök (nemzetközi beavatkozással támogatott) bukása után gyakorlatilag az ország káoszba fulladt az egymással rivalizáló iszlamista csoportok között, a terrorista csoportok megerősödtek és az országban állandósult a politikai instabilitás. A józanabb nyugati politikusok óva intenek egy esetlegesen létrejövő, az elnök bukását követő szunnita (de mindenképpen) radikálisan iszlamista állam létrejöttétől, amelyben az egymással vetélkedő egykori felkelő csoportok fegyveres erővel érvényesítenék akaratukat a másik fél felett vagy egy erőskezű vezetés szélsőségesen iszlamista államot hozna létre. Nincs könnyű megoldása a háborúnak, de amint megtanulhattuk az elmúlt években, könnyű belelépni ebbe a folyóba, de annál nehezebb tisztán kiszállni belőle.

Török Tamás
politológus   

 

 

1 Tovább

Egyiptomi vérengzés

Kairóban minden eddigi határt átlépett az, ami a napokban történt és történik: a katonai puccsal hatalomra jutott vezetés fegyveres harcokba bonyolódott és súlyos vérengzésbe kezdett Egyiptomban, a halálos áldozatok és sebesültek száma több ezerre tehető. Mindez a demokratikusnak mondott világ szeme előtt történik.

Júliusban megbuktatták Mohamed Murszi demokratikusan megválasztott iszlamista elnököt egy katonai puccsal, majd azóta a volt elnököt fogva tartják és az Adli Manszur vezete ideiglenes kormány a hadsereg támogatásával vezeti az országot. Vagyis csak vezetné, ha ehhez legális felhatalmazása lenne. Nézzünk a dolgok mögé: a nyugat számára kellemetlen eredménnyel, de demokratikusan megválasztott Murszi az iszlamista Muzulmán Testvériség támogatását tudja maga mögött, amelyet a katonaság által vezetett tábornokok döntöttek meg. Ezek után aligha fog egy egyiptomi hinni a demokrácia magasztos eszméjében, hiszen azt látja, hogy a demokratikusan megválasztott vezetőjét egy államcsínnyel távolították el, és ehhez a nyugat olyan semmitmondó nyilatkozatokkal tud csak hozzájárulni, hogy „az egyiptomi nép jobbat érdemel, mint amit az elmúlt napokban láttunk” (Barack Obama). Az Egyesült Államok pusztán geopolitikai és katonai okokból nem minősítette államcsínynek az eseményt, hiszen nekik létfontosságú a légtérhasználat, Izrael biztonsága és a katonai felvevőpiac, valamint a Szuezi-csatorna, félretéve azt, hogy ki is van kormányon. Nem beszélve arról, hogy a jelenlegi ideiglenes kormány a tüntetőket terroristáknak mondja. Természetesen a tüntetők között is vannak fegyveres bajkeverők, de a többség joggal dühös az illegális államcsíny miatt.

Az elmúlt napok eseményei olyan sebet ütöttek az egyiptomi társadalom szövetén, amelyet nagyon nehéz lesz helyrehozni hamarosan, hiszen az iszlamisták már huszonöt kopt keresztény templomot gyújtottak fel, vallási színtérre terelve a politikai zűrzavart.

Rendkívűl nevetséges, de Törökország vezetője az egyik leghangosabb ellenzője a jelenlegi rezsimnek, és joggal olvassa a nyugat szemére, hogy máshol annyira érzékenyek a demokráciára, itt teljesen zavartalanul szemet hunynak afelett, ha a demokratikusan megválasztott, ámde muszlim vezetést elűzik. (Idén tavasszal Isztambulban a Gezi-parkban kezdődő tüntetéseket a rendőrség erőszakkal oszlatta fel, amely ellen a nyugati hatalmak tiltakoztak akkor). A nyugati (osztrák, francia, amerikai) sajtó ellenben vastagon osztja a kormányokat, mely szerint a nyugat felelőssége is, hogy idáig fajultak a dolgok Egyiptomban, hiszen nem ítélték el a júliusi puccsot, nem léptek diplomáciailag fel az államcsíny ellen.

Az elmúlt napok vajon a politikai iszlám végét jelentik Egyiptomban? Nyilvánvalóan igen, hiszen a katonaság és vezetői akár polgáráborúig is elvinnék a helyzetet. Lehet-e második Szíria az országból? Aligha hinném, hiszen ott nincs olyan éles vallási megosztottság, mint a szíreknél. Vannak-e terroristák a Muzulmán Testvériség tagjai között? Minden bizonnyal vannak és az események ilyen alakulása esetén biztosan sokkal többen is lesznek. Hogy változik a nyugat megítélése Egyiptomban? Teljes bizonyossággal lehet állítani, hogy romlani fog, méghozzá jelentősen, hiszen itt is kiderült, hogy a nagyhatalmaknak (főleg az Egyesült Államoknak) legfőképpen érdekei vannak és nem barátai (a térségben Izrael kivételével). Nehéz hetek elé néznek az egyiptomiak.

Török Tamás
politológus

0 Tovább

Harmadik erő

A magyar politika legnagyobb elveszett pártja, a két szekértábor közötti alternatív erő, akire  szavazni lehet, ha a választók megelégelték a magyar politika két pólusán elhelyezkedő pártokat.

Általában a harmadik erőről olyan értelemben folyik a diskurzus, hogy létre kellene hozni. Pedig nem kell. Létezik, és egyből két párt is van, amelyik harmadik pólusként felfogható. Az egyik az LMP, a másik a Jobbik. Eltekintve attól, milyen nézeteket vall ez a két párt, az biztos, hogy gyanakodva tekintenek rájuk mind a két szekértábor hívei. Ha azt a szempontot vesszük alapul, hogy a harmadik erőnek, mint pártnak a legfontosabb tulajdonsága, hogy mind a két politikai blokkal képes legyen tárgyalni és pragmatikus, ügyekre koncentráló alkukra legyen képes, megőrizve a saját arcát, pillanatnyilag csak az LMP aspirálhat a két malomkő közé szorult szavazók voksaira. Ha abból a szemszögből vizsgálódunk, ki az, akivel viszont senki nem áll szóba, és képes akár a rendszert is felszámolni, akkor kétségkívül a Jobbik a nyerő.

A magyar lakosság habitusát ismerve, valójában egyik erő sem esélyes arra, hogy labdába rúgjon kormányzati pozíciók tekintetében. A tapasztalat azt mutatja, hogy bármennyi is a pártok támogatottsága a teljes lakosság körében, ez a legkevésbé érdekes szempont. Általában azok, akik elmennek szavazni, hasonló arányban szavaznak a pártokra, mint a biztos pártválasztók. Az a hatalmasnak tűnő szürke zóna, amely azokból áll, akiknek nincs pártjuk vagy nem is mennének szavazni, valójában csupán virtuálisan létezik. Amikor eljön a pillanat, akkor jobb-ball mezőt uraló politikai pártok szépen beterelik őket a saját táborukba. A kisebb aspiránsokat meg legtöbb esetben elsodorja a kampány szele. 2010 azért volt rendkívüli ilyen szempontból, mert a baloldali domináns párt gyakorlatilag összeomlott, ami teret nyitott új erőknek a parlamentbe jutáshoz, amiben a választási rendszer is a segítségükre volt. 2014-ben ez a mankó kiesik. A nagy pártok nagy előnyt is élveznek. Nem véletlen, hogy baloldalon olyan pártok is egyesülni kívánnak, amelyeket ideológiájuk, személyi összetételük alapján összekapcsolni értelmetlen. Azonban a választási matematika azt diktálja, hogy kell egy blokk baloldalon, amely képes választói tömegeket magához vonzani, mert nagy pártként sokszorozódnak az esélyek. A Jobbik esete ilyen szempontból azért érdekes, mert megerősödésük nem egy kormányváltó harmadik pólust eredményezne, hanem sokkal inkább egy nagykoalíciót a demokratikus erők között. (Igen, a Fidesz is de tartozik.)

Ami igazán riasztó azoknak a pártoknak a számára, akik a két pólus között őrlődnek, ha nincs elég támogatójuk, nagyon könnyen szakadékba esnek. Tehát a feladat adott, olyan bázist kell létrehozniuk, amely legalább a bejutási küszöb átlépésére képessé teszi őket. Kétségtelenül ezen a téren a Jobbik vezetői alhatnak nyugodtabban. Az LMP számára még óriási feladatnak tűnik a küszöb megugrása. Főleg azért, mert a választó számára nem jelentenek valódi alternatívát. Esetükben fokozottan működik a „szekértábor-átok”. Mindkét fél bizonytalan szavazói azt gondolják, hogy a nyitottságuk azt jelenti, hogy a másik oldalt erősítik meg a rájuk adott szavazattal. Pedig lehetne pozitívan is szemlélni egy olyan pártot, amely képes pragmatikus alkukra. Nem SZDSZ módon, azaz a kampányban függetlenek vagyunk, de utána végletesen elkötelezettnek mutatkoznak az egyik oldal iránt. Az sem biztos, hogy a választó érdeke a szuper stabil kormány. Lehet, hogy az egyén szabadságára sokkal inkább egy alkudozó kormány az előnyös békeidőben, azaz a válság lecsengése után. Egy folyamatosan kompromisszumokra kényszerülő kormányzat talán megértőbb az állampolgárral szemben.

A kompromisszum ritka madár a magyar politikában. Ahhoz hogy „fészket rakjon”, szükség lenne arra, hogy a parlament pártjai kezdetben rákényszerüljenek a kompromisszumokra, hátha beletanulnak, és később maguktól is menni fog.  Erre csak a választópolgár kényszerítheti őket, senki más. Persze ez azzal jár, hogy a pártok majd „veszekednek”. De leegyszerűsítve a dolgokat, addig jó nekünk.

Mári László
politológus

0 Tovább

A lenyugvó nap országa – Az idősödő Japán

Mennyiben alakítja át Japán politikai életét az országot alapjaiban átalakító idősödő társadalom? Lehetséges növekedést elérni egy fogyatkozó népességű országban? Fenntartható-e a költségvetés egyensúlya a növekvő jóléti kiadások mellett?

2013. július 21-én tartották a felsőházi választásokat Japánban, ahol a képviselők felének összetételéről szavaztak a választók. A felsőházban megnyugtató többséget szerzett a kormányzó Liberális Demokrata Párt és szövetségese, a buddhista Új Komeitó, viszonylag alacsony, 51 százalékos részvétel mellett. A kormánykoalíció tagjai a 242 fős felsőházban így megnyugtató többséggel rendelkeznek 133 fővel. Abe Sindzó kormányfő hitet tett a gazdasági reformok mellett, de viszonylag keveset beszélt a japán társadalom egyik fő gondjáról, az elöregedésről.

A világon Japánban a legnagyobb mértékű a társadalom elöregedése. Az elmúlt harminc évben a hatvanöt évnél idősebbek aránya a teljes társadalomra lebontva tíz százalékról huszonöt százalékra emelkedett. Előrejelzések szerint ez harminc év múlva negyven százalékra fog növekedni amellett, hogy az ország lakossága több, mint húsz százalékkal fog csökkenni. Ezek a társadalmi változások még csak napjainkban kezdik el megváltoztatni Japán társadalmát, de annak gazdasági vonatkozásai már most húsbavágóak. Japán államadóssága a bruttó nemzeti össztermék 240 százalékára fog emelkedni jövőre, ennek nagy részét a nemzeti nyugdíjprogram adja. A szociális ellátások, egészségügyi ellátások, nyugdíjak, időskori ápolási költségek összköltsége meghaladja az összes japán kiadásokat, beleértve az oktatási, fejlesztési, védelmi kiadásokat is.

Japánban ezeket a költségvetési problémákat minimális társadalmi vita kíséri, amelynek oka az, hogy a politikusok messze kerülik az időseket hátrányosan érintő kérdéseket, hiszen a szavazók között a hatvanöt éven felüliek aránya 44 százalék (ez a mutató az Egyesült Államokban mindössze a fele százalékosan), szemben a húszas éveiket taposó szavazókkal, akik mindössze a szavazók 13 százalékát teszik ki. Tehát nem csak, hogy idősödik a japán társadalom, de a politikusokat gúzsba köti a masszív időskorú szavazóréteg érdeke is. A társadalom helyrajzi eloszlása sem segít a politikusokon, hiszen a Liberális Demokrata Párt főleg a vidéki népességre támaszkodott évtizedeken keresztül, ahonnan a fiatalok főleg a városokba költöztek. A választási körzetek alig követték a népesség vándorlását. A választási szabályok változásai szintén az idősebb generációkat hozták helyzetbe, míg korábban a pártok egy körzetben 4-5 jelöltet indítottak, a jelöltséghez elég volt 20-30%-a a szavazóknak, mára többségi szavazattal lehet jelöltséghez jutni, amely miatt minden elérhető választót meg kell fognia a pártoknak. Ezen felül a koenkai-okban, a hagyományos japán helyi csoportokban, amelyekben támogatják kampányszerűen a jelöltet választási küzdelmek közben, többségében vannak az idősek. Érdekes módon a hagyományos választási tradícióknak megfelelően a jelöltek alig használták mindezidáig a közösségi médiát és az internetet, amely a fiatalabb korosztályokat szólítaná meg.

Érthető módon ez a masszív választói csoport erősen védi érdekeit és egy nemrégen elkészített kutatás szerint, amint a japán társadalom tagjai átlépik negyvenes éveiket, a családtámogatási rendszer helyett elkezdenek szimpatizálni az időseknek kedvező szociális támogatásokkal, amely idővel érthető módon csak erősödik. Ennek következményeként az időseknek kedvező politikai törekvések szerepelnek minden politikus megvalósítási listájának élén, nem véve tekintetbe annak társadalmi költségét. A japán idősek az egészségügyi ellátásokat is jóval többször veszik igénybe, mint az amerikai vagy nyugat-európai nyugdíjasok (négyszer többször, mint egy svéd vagy amerikai hasonló korú nyugdíjas). Emiatt a japán egészségügyi kiadások majdnem felét a hatvanöt éven felüliek igénylik. A nyugdíjrendszer sajátossága, hogy egy japán hamarabb tud nyugdíjba vonulni, mint egy német vagy amerikai munkavállaló, a várható élettartam igen magas, tehát csökkenő születésszám mellett a rendszer nem tartható fenn jelenlegi formájában. Óriási egyenlőtlenséget okoz, hogy napjainkban mennek nyugdíjba azok a munkavállalók, akik a japán gazdasági csoda idején dolgoztak és takarékoskodtak, hiszen nagyon sokan jobban élnek ebből és a nyugdíjukból, mint sok aktív munkavállaló. Az egyenlőtlenség mellett a csökkenő munkavállalók miatt egyes kutatások szerint a japán nyugdíjalapok harminc éven belül ki fognak teljesen merülni.

Mi lehet a megoldás?

Rendkívül alacsony a bevándorlás Japánba, tehát erről az oldalról nem várható megoldás. Japánnak át kell gondolnia nyugdíj- és szociális rendszerét. A kormány bejelentést tett már a fogyasztási adók emelésére a szociális alapok fedezete gyanánt, de ez önmagában nem ad megoldást a problémára. Rendkívül fontos lenne a születésszám növelése, amelyet a sajátos és merev munkaerőpiac átalakításával lehetne elérni. Japánban a kezdő munkavállalók nagyon alulfizetett állásokat tudnak többnyire megszerezni, amely az életkorral növekszik és nem a munkavállaló produktivitásával, rugalmatlan a munkaerőpiac, amely nem a családalapításra ösztönöz elsősorban.

Politikai értelemben a fiatalok bevonása növelné a szűk mozgásteret a politikusok számára, ehhez csökkenteni kellene a választásra jogosultak életkori korlátját húsz évről tizennyolc évre, fiatal politikusok indítására lenne szüksége a pártoknak, akik meg tudják szólítani a fiatalokat is és nem utolsósorban olyan választási körzetekre kellenének, ahol a lakosság mai földrajzi eloszlása alapján igazságos mandátumszerzésre nyílna lehetőség.

Mindezek is csupán tüneti kezelések, amelyek megakadályozni nem, csak kitolni lennének képesek a társadalmi elosztórendszerek várható összeomlását. Az igazi megoldás a születésszám drasztikus növelése vagy egy amerikaihoz hasonlító irányított bevándorláspolitika lenne. Zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar születésszám az egyik legalacsonyabb Európában, tehát hasonló folyamatok várhatóak hazánkban is a következő évtizedekben, mint amelyek jelenleg Japánban zajlanak.

Török Tamás
politológus

0 Tovább

Hitel(politika)

A kormány rendezni akarja a devizahitelesek ügyét, úgy fest végleg. Hosszadalmas perek, egymásnak ellentmondó bírósági ítéletek és kérdéses kormányzati rendezési kísérletek után ideje lenne valóban lezárni ezt a középosztályt megnyomorító folyamatot.

A kormány mentségére felhozható, hogy mindvégig bízhatott abban, a bíróságok, netán a PSZÁF képes eleget tenni a feladatának, azaz megvédeni a gyengébb felet, a fogyasztót, akivel szemben a bankok jelentős erőfölénnyel bírnak. Horvátországban meg is született a precedens, hiszen a bíróság nem százalékokat kezdett számolgatni, nem úgy viselkedett, mint a pereskedő bank egyik részlege, hanem mérlegelte, a jog valóban arra szolgál-e, hogy egy nyilvánvalóan hibás terméket és piaci helyzetével visszaélő szervezeteket megvédjen, vagy arra, hogy a szerződést, mint a társadalom alapkövét megvédje. Döntött a fogyasztó, a gyengébbik szerződő fél javára. Nem mérlegelt piaci hatásokat, a PSZÁF helyi verziójának vezetője pedig nem presszionálta sikeresen a bankok érdekében. Csupán tette a dolgát. A magyar hitelkárosult persze nem olyan boldog fejlett jogkultúrájú országban él, mint Horvátország, vagy netán egy olyan országban, ahol egy ingatlanra adott hitel fedezete az ingatlan, és nem a hitelfelvevő élete. A bank pedig nálunk nem egy olyan gazdasági társaság, aki rossz döntéseiért felel, hanem tetszés szerint hárítja át kockázatát a még fizető ügyfeleire, aki nem mehet máshová, mert a többi bank szintén ezt teszi.

A hitel ügy, tekintettel arra, hogy a hatalmi ágak szépen sorban csődöt mondtak, politikai ügy lett véglegesen és visszavonhatatlanul. Ugyanis az állampolgárnak nincs hová menekülnie. Egyet tehet, szavaz olyan politikusokra, akik megoldják a problémáját. Vagy marad a menekülés egy kontinenssel odébb. Hátha ott megszabadulhat a nem működő magyar közigazgatás, és az ezt kihasználó bankok szorításából. Az ügy nem csak devizahiteles-ügy. Nem csak a jelzáloghitelek bajosak. Trükkös autóhitelekről, 30-40%-os kamattal futó fogyasztási hitelekről is lehetne beszélni egy két szót, ha valaki akarna. Mert úgy ahogy van az egész hitelpiacot és szereplőit kellene megregulázni. Mondjuk úgy, mint Ausztriában. Nem kell messzire menni, ha korrekt üzletmenetet akarunk másolni, esetleg. Az is megér egy misét, hogy az az osztrák bank, amelyik otthon korrekt üzletet visz, nálunk miért lesz teljesen más? Talán mert itt lehet?

Nyilvánvaló, hogy a pénzügyek úgy működnek általában, ahogy egy ország működik. Nehéz kiszakítani abból a környezetből, ahol a pénzügyi szektor működik. De egy kormányzat és egy parlament feladata éppen az, ha azt látja, hogy a közérdek valahol súlyosan sérül (mi a közérdek, ha a százezrek nyomorba döntése nem az?), akkor lépjen valamit. Akár a rendszer korrekciójával, ha az nem működik. És most a helyzet az, hogy nem működik. Bizonyítottan, véglegesen. Tehát korrekcióra van szükség, elsősorban jogi eszközökkel. Nem végtörlesztésre vagy egyéb megoldásokra, amely a hitelesek egy részét segíti, hanem a teljes rendszer felülvizsgálatára van szükség. Olyan normatív megoldásra, amely véglegesen rendezni, de legalább tervezhető kiutat vázol fel minden szereplőnek ebből a csapda helyzetből! Ez a bankok, a hitelpiac felelős, hosszútávon gondolkodó szereplőinek is érdeke is. Kivételt képeznek ez alól a szpáhi birtokos szemlélettel működő, rablógazdálkodást folytató szervezetek, amelyeket viszont egyszerűbb lenne kiebrudalni. Még akkor is, ha mondjuk magyar vállalkozásokról van szó.

Azt még a Fidesz kormány ellenzéke sem állítja, hogy a jobboldali kormány bátortalan lenne, azonban ennek az istállónak a kitakarítása tényleg a mitológiai hős bátorságát igényli. Mert valószínűleg ismét nemzetközi vihar kerekedik, nem is kicsi. Valakinek ugyanis ki kell fizetni a megoldás árát.

Mári László
politológus

3 Tovább

Demokrátor

blogavatar

Politika konzervatívan

Utolsó kommentek